(Armamentarium)
Az arénák harcosainak felszerelése a játékok története során rendkívül változatos képet mutatott. Kezdetben, amikor a munusok még egy temetési szertartás keretében megrendezett rituális emberáldozatok voltak, az egymással szembeállított bustuariusok az elhunyt családjának tulajdonában levő kora-római típusú, vagy éppen az ellenséges népektől zsákmányolt, tehát etruszk, samnis, volscus fegyverzetben küzdöttek.
Később, a köztársaság idejében szokássá vált, hogy a sorozatos háborúk és hódítások során megismert, általában Itálián kívül élő népek vértezetét, fegyvereit mutatják be a gladiátorküzdelmek során, részben ismeretterjesztő céllal, részben pedig, hogy különlegességekkel szolgáljanak a honi hadfelszerelést már unalomig ismerő közönségnek. Gyakori szokás volt az is, hogy a római reguláris hadsereg fegyverzetét, vagy annak elemeit viselő harcosokat állítottak szembe idegen népeket képviselő gladiátorokkal.
A császárkor idején aztán már semmi nem szabott határt a változatosságnak. A pompás amphitheatrumi bemutatókon igazi ipar- és ötvösművészeti remekműveket viseltek a harcosok, fegyverzetük minden darabját, de elsősorban a messziről is jól látható sisakokat és pajzsokat domborművekkel, nemesfém díszítésekkel látták el. A hatékonyságot gyakran alárendelték az esztétikai szempontoknak, így a felvonultatott fegyverek jelentős része tetszetős, ugyanakkor nehéz, sérülékeny, tulajdonképpen egyszer használatos darab volt. A játékokat finanszírozó uralkodók és hatalmasságok egymást igyekeztek túlszárnyalni, egyre újabb és újabb ötletekkel, újításokkal álltak elő a fegyverek formája, anyaga, díszítése tekintetében. Fennmaradt például egy történet Tiberius császár fiáról, Drususról, mely szerint a fiatalember amphitheatrumi használatra feltalált egy új, különösen kegyetlen sebeket ejtő kardot, amelyet róla drususnak neveztek el. Ezen új fegyverek jelentős része néhány bemutató után - méltán - feledésbe merült, de néhány közülük akár egy évszázadon át is használatban lehetett. Nem volt ritka az sem, hogy amikor a legiók fegyverzetében változtatásokat terveztek, az új elemet előbb az arénában próbálták ki, tesztelték.
A legelső temetési játékok idején a rómaiak még nem ismerték a vas megmunkálásának titkát, így a hadsereg és a korai gladiátorok fegyverzete is bronzból készült. Később, az etruszk városállamok legyőzése és meghódítása során jutott birtokukba a vasöntés technikája, az igazán nagy áttörést azonban a második pun háború (i.e. 218-201) hozta. Ekkor foglalta el a Római Birodalom Sardiniát, Corsicát, Hispania keleti partvidékét, és vele a gazdag vasércbányákat. Ekkortól kezdve tudtak nagy tömegben vasat előállítani, a legiókat vasfegyverekkel felszerelni, és az arénák bajnokai is ezután léphettek fel vasból készült fegyverzetben. Díszítőelemként a játékok története során végig megmaradt a bronz, a réz, az ezüst és az arany
Természetesen az említett túldíszítettség Róma és a gazdag itáliai városok arénáiban volt jellemző a gladiátorokra. A távoli provinciákban épült, kisebb jelentőségű amphitheatrumokat üzemeltető városi elő kelőségek nem engedhették meg maguknak az efféle pompát. Itt a harcosokat egyszerűbb, de praktikusabb fegyverzettel látták el, ez általában megfelelt a főként katonákból és kevésbé tehetős vidéki polgárokból álló közönség igényeinek.
Lássuk most részletesen és képekkel illusztrálva, milyenek voltak a gladiátorok fegyverei.
Támadófegyverek (Tela)
GLADIUS: A második pun háború után terjedt el a Birodalomban ez a hispán mintájú, rövid, kétélű kard. Széles, egyenes pengéjére masszív hosszanti gerincet kovácsoltak, leginkább szúrásra és hárításra volt alkalmas, vágásra kevésbé használták. A római közkatonák a jobb oldalukon, vállszíjon viselték, mivel a kard rövidsége lehetővé tette, hogy azonos oldali kézzel is könnyen előránthassák. A gladiátor (kardforgató) elnevezés arra utal, hogy a játékok széleskörű elterjedése idején a harcosok többségegladiust viselt. Később, a fegyvernemek differenciálódása után főként a nagy pajzzsal küzdő gladiátorok (secutor, myrmillo, hoplomachus) fegyvere lett, de két gladiust forgatott a dimacherisis. Érdemes megjegyezni, hogy a gladiátoriskolában gyakorlásra használt fakard, a rudis vagy rudius szintén agladius mintájára készült.
SICA: Cornelius Sulla, a dictator tette népszerűvé Rómában a thrák gladiátorokat, így került az arénákba e balkáni nép jellegzetes vágókardja, a sica. Pengéje tompaszögben előre megtört, általában csak ezt a belső oldalát élezték. Alakjánál fogva "orrsúlyos" volt, készítői nagy és nehéz markolatgombbal látták el, hogy az kard egyensúlyi viszonyai jobbak legyenek. Szúrásra nagyrészt alkalmatlan volt, de ezt pótolta komoly vágóereje, valamint az, hogy előre ívelt pengéjével beférkőzhetett az ellenfél pajzsa mögé.
FALCATA v. KHOPIS: Aszimmetrikus levél alakú, szintén belső ívére élezett vágókard, eredetileg a makedón és illyr népek nemzeti fegyvere volt. A vágóél oldalán gyakran egy kézvédő lemezt vagy láncot helyeztek el, markolata készülhetett csontból vagy bőrrel borított fémből. Az arénákan ritkábban szerepelt, ekkor főként thrák fegyverzetű gladiátorok forgatták.
ACINACES: Parthus eredetű, ívelt pengéjű, egyélű lovassági szablya, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas volt. Alakja sokféle lehetett, a karcsú, kígyózó formáktól egészen a széles, a török népek handzsárjára emlékeztető pengékig. A gladiátorok közül csak a dimacherisek forgatták (ők természetesen kettőt), de soha nem terjedt el igazán.
GLADIUS GRAECUS: A klasszikus, levél alakú, kétélű görög kard, eredetileg a nehézfegyverzetű hopliták fegyvere volt. Rómában különösen a korai időkben volt elterjedt, ilyet használhattak a bustuariusok, később már csak különlegességként jelent meg, főleg hoplomachusok kezében.
SPATHA: Hosszú, egyenes, egy-, vagy kétélű kard, a gladius előtt ez volt a római hadsereg közelharcra rendszeresített fegyvere. Később már csak egyes segédcsapatok használták, illetve a Birodalom története során végig ez volt a lovasság kardja. Az amphitheatrumokban is a lovas gladiátorok, az equites használták.
PUGIO: Rövid, széles pengéjű tőr, főként szúrásra alkalmas. A legionáriusok tartalékfegyverként viselték, az arénában főként kivégzésre használták a szálfegyveres gladiátorok (retiarius, laquearius). Ritkán elsődleges támadófegyver is lehetett, ekkor mindkét harcos ökölpajzzsal (pugnum) és tőrrel volt felfegyverezve.
Szálfegyverek (Tela longa)
HASTA: 1,8-3 méter hosszú, általában kőris- vagy bükkfa nyélre erősített fémhegyből álló szúrólándzsa, a nyél másik végére esetenként egy kisebb fémtüskét vagy gömb alakú ellensúlyt szereltek, ettől a lándzsaforgató küzdőstílusa változatosabbá és hatékonyabbá vált. A római hadsereg a korai időszakban elsődleges támadófegyverként használta a hasta-t, a mariusi hadseregreform után azonban a nehéz hajítódárda, a pilumteljesen kiszorította, végül már csak az arénákban forgatták a veles és a laqueariusfegyvernemű gladiátorok. 
TRIDENS: Talán a legismertebb gladiátorfegyver, a hálóvető retiarius által használt háromágú szigony. Vastag fanyelére villa formájú, vasból készült fej, a másik végén ellensúly került, így egy nehezebb szigony 3-4 kg-ot is nyomhatott. Használata azért is sem volt könnyű, mert a retiarius a dobóháló miatt csak egy kézzel tarthatta a súlyos fegyvert. A háló esetleges elvesztése után már mindkét kezével atridens-t fogta, a hármas heggyel kicsavarhatta a kardot ellenfele kezéből vagy kifordíthatta vele annak pajzsát. Reguláris hadseregben soha nem rendszeresítették, nem is volt alkalmas nagy tömegben való használatra. 
PILUM Az fentebb említett nehéz, katonai hajítódárda, 1,5 méter hosszú fanyelén közel 1 méteres, nyársszerű fémheggyel. A két rész találkozásánál általában egy fa csapot helyeztek el, amely a becsapódás pillanatában eltört, így az ellenfél nem tudta visszadobni a dárdát a légiósokra. Igen ritkán az arénákban is bemutatták, hogyan pusztítja a távoli csatatereken a pilum a Római Birodalom ellenségeit. VENABULUM: Könnyű vadászgerely, 1-1,5 méteres nyelén kis vasheggyel. Elterjedt volt a vadállatok ellen harcoló venatorok között, és esetenként a több ellenféllel egyszerre küzdő harci kocsis gladiátor, az essedarius is ilyenekkel volt felszerelve.
Egyéb támadófegyverek
RETE v. IACULUM: A retiarius által használt, erős kenderfonatból készült háló, széleire gyakran ólomnehezékeket vagy apró pengéket tettek, hogy a levegőben könnyebben kiterüljön, és az ellenfélre rátekeredve fájdalmas sebeket is okozzon. Kör alakúra fonták, kerületén egy erősebb szál futott körbe, amivel használója szorosabbra tudta húzni a már csapdába esett secutor körül. Egy különálló hosszabb kötéllel a hálóvető csuklójához volt rögzítve, hogy elhibázott dobás után könnyebben visszaszerezhesse. Latinul összefoglaló néven iaculum-nak hívtak minden dobófegyvert, így a vetőhálót, pányvát, gerelyt, de a parittyát is, rete az egyszerű halászháló neve.
LAQUESUS MISSILIS: Egy speciális küzdőstílusú gladiátor, a laquearius fegyvere. Bőrből vagy erős kötélből sodort pányva, lasszó, amelyet az ellenfél nyakára vagy végtagjaira igyekezett ráhurkolni. Természetesen sokkal nehezebb dolga volt, mint a hálóvetőnek, kísérőfegyverként lándzsát (hasta) forgatott.
ARCUS ET SAGITTAE Ritka különlegességként íjász, azaz sagittarius gladiátorokat is felléptettek az arénában, gyalogosan vagy harci szekéren küzdöttek. Parthus eredetű rövid íjat használtak, amely jóval gyengébb volt a későbbi, népvándorlás kori visszacsapó íjaknál.
SCUTUM: Fából készült nagy (kb. 60x90 cm-es), négyszögletű pajzs, bőrrel vagy vászonnal vonták be, általában festett motívumokkal díszítették is. Szélén fémszegély futott körbe, közepére nagy fémgomb, a pajzsdudor (umbo) került. A hoplomachus és secutor fegyverzetben küzdő gladiátorok használták, descutumnak hívták a myrmillok ugyanilyen méretű, ovális alakú pajzsait is.
PARMA: A thrák nép jellegzetes védőfegyvere volt ez a fémből, vagy ritkábban fából készült kerek pajzs, (átmérője kb. 60 cm) elfogatásuk után az arénában is ezt használták. A fényes külsőségek között megrendezett játékokon gyakran domborítással díszítették vagy festették a parma-kat. Előfordult, hogy a thrákgladiátorok a scutumhoz hasonló, de kisebb négy-, vagy nyolcszögletű fapajzzsal léptek fel, tudomásunk szerint ezeket is parma-nak nevezték. 
CLIPEUS: Marius működése előtt használták a római légiók ezt a nagyméretű, fából készült, kerek vagy ovális pajzsot, tehát kb. i.e. 100-ig az arénákban is ez volt a leggyakoribb típus. Később a scutum teljesen kiszorította a nagypajzsos gladiátorok fegyvertárából, de a lovon küzdőequites, és a reguláris hadsereg lovas alakulatai mindvégig megtartották aclipeust.
PUGNUM: Ritkán használt védőfegyver, kicsi félgömb formájú, mintegy 30 cm átmérőjű ökölpajzs, melyet gyakran előrenyúló fémtüskével láttak el. Használójának más pajzsoknál nagyobb mozgékonyságot biztosított, természetesen ennek ára a védőérték csökkenése volt.
Sisakok
 |  |  |  |
 |  |  |  |
CASSIS: Összefoglaló néven így neveztek minden fémből készült sisakot. Az összes gladiátor-fegyvernemnek megvolt a maga küzdőstílusához illő, néprajzi eredetére vagy történelmi gyökereire jellemző sisakformája. (Természetesen kivételt képeznek ez alól a retiariusok és alaqueariusok, akik sohasem viseltek sisakot.) A könnyűfegyverzetű velesek ésdimacherisek általában a fejre simuló, egyszerű, díszítetlen sisakot hordtak. Máskor felvonultak az arénában a római reguláris haderőnél rendszeresített sisakok csakúgy, mint az ellenséges és leigázott népek sisakjai a limesen innen és túlról egyaránt. Fontos hogy szóljunk néhány szót azokról az eredetileg is amphitheatrumi használatra tervezett és készített sisakokról, melyeket a viadalok jellegzetes tárgyi emlékeiként ismerünk. A két legjellemzőbb fajta a thrákok és a secutorok sisakjai. Mindkettőnek számtalan változata maradt fenn, de közös vonásaik jól felismerhetőek.
Az arénák mindenkor ünnepelt sztárjai, a thrákok viselték a képen látható, körben futó, többszörösen tagolt ívű, széles karimával (margo) díszített sisakokat, amelyekre mindig felszereltek egy, a tarkórészről kiinduló és a fejtetőn magasan előreívelő fémtaréjt (crista). Mindkét említett alkatrésznek tulajdoníthatunk védő-hárító funkciót, de legalább ilyen fontosak az esztétikai szempontok is. A sisakharang és a taréj gyakran igen gazdagon díszített volt, és viselőjének küzdőstílusához illő, agresszív, ijesztő és tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönzött. A thrák sisakok készültek nyitott és zárt arcrésszel (os cassis) egyaránt. Alapvető vonalvezetésüket tekintve hasonlók voltak a myrmillok sisakjai is.<
A secutorok sisakjai a legjobb példái annak, hogy a védőfelszerelés kialakításakor speciálisan az ellenfél támadófegyvereinek, illetve a harcmodornak a sajátosságait vették figyelembe. E sisakfajta szinte minden díszítő elemtől mentes, készítői tudatosan kerültek minden olyan felesleges kiálló részt, kiszögellést, amelybe a retiarius hálója beleakadhatott volna. Sima, legömbölyített formák jellemzik, csapott, a háthoz és a vállakhoz simuló tarkólemezzel, minden esetben zárt, mélyen leeresztett pofalemezzel (os cassis) készült, így védte az arcot és a nyakat a szigony döféseitől. A sisakharang tetejére egyetlen díszítőelemként egy lapos halfigurát illesztettek, utalva ezzel a "halász" retiarius és a halat jelképező secutor misztikus szembenállására.
GALEA: Könnyű, bőrből készült sisak, arcvédő része nem volt, általában csak a koponya felső részét védte. A könnyűfegyverzetű gladiátorok viseltek, mivel így megőrizhették mozgékonyságukat, fő fegyverüket a döngő léptű pajzsosok ellen.
Páncélok
MANICA: Vastag posztóból, bőrből, láncfonatból, fémlemezekből, vagy ezen anyagok kombinációjából készült, ruhaujjhoz hasonlító karvért, amely a gladiátorok jobb, vagy, a pajzs nélkül küzdő fegyvernemekben mindkét karját fedte. Csuklójukról egy hosszabb lemez nyúlt előre a kéz védelmére, de az is előfordult, hogy különálló vívókesztyűt,digitabulumot viseltek.
GALERUS: A retiarius és laquearius gladiátorok jellegzetes fegyvernemi sajátossága, a bal vállat fedő vállvért, melyből egy kissé kifelé hajló, függőleges fémlemez nyúlt felfelé. Az oldalvágások ellen védte a fejet, hiszen az említett két gladiátorfajta sisakot nem viselt.
LORICA: Ujjatlan bőrpáncél a mellkas és a hát védelmére, ritkán, de előfordult az arénákban.
OCREA: Bőrből készült, fémlemezekkel erősített, vagy görög mintára teljes egészében fémből kovácsolt lábszárvédő, melyet a gladiátorok bőrszíjakkal a bal vagy mindkét lábukra erősítve hordtak. A nagypajzsos fegyvernemek, valamint a szálfegyveres harcosok által hordott egyszerűbb ocrea bokától térdig védte a lábat, míg a thrákok lábvértje - lévén a pajzsuk kisebb, - egészen combközépig ért fel.
THORAX: Görög eredetű páncélfajta, díszesen domborított, általában bronzból készült mellvért, amelynek vonalvezetése a felsőtest izmainak alakját követte. (Ezért izomvértnek is hívják.) A római hadseregben a főtisztek egyenruhájának része volt, az arénában csak különleges alkalmakkor, a legpompásabb munusokon fordult elő, ilyenkor főként a nehezebb fegyverzetű, pajzsos gladiátorok viselték.
THORAX HAMATA: Combig érő láncing, deréktájon övvel kötötték meg. A köztársaságkorban a hadseregben is ezt rendszeresítették, az arénában is főként ekkor fordult elő, a legkülönbözőbb fegyvernemű gladiátorok viseleteként.
CATAPHRACTES A parthus és germán harcosok viseltek a háborúban olyan vértezetet, mely egy bőr alapra rögzített számtalan kisebb fémpikkelyből állt. Utóbb ezt a rómaiak is átvették, egyes segédcsapataiknak évszázadokon keresztül a pikkelypáncél volt a védőfelszerelése. Az amphitheatrumban egy speciális gladiátor-fegyvernem tagjai, a cataphractariusok használták. Őket tetőtől talpig pikkelyvért védte, egyébként nagypajzzsal és karddal küzdöttek.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
[VUM]